2007. 10. archívuma

2007.10.24.

Maga, például eljött ide… PR

Előadáshoz kapcsolódóan | Focus Műhely

Focus Műhely:
MAGA PÉLDÁUL ELJÖTT IDE? c. kínkeringője

A Maga például eljött ide? c. kínkeringő (készült Nádas Péter: Találkozás c. tragédiája nyomán) egy fiatalember és Mária találkozásáról szól. Kettejük között a kapcsolódási pontot a fiatalember halott édesapja jelenti, akiről nem jelentéktelen információ, hogy ávós tiszt volt. Mária 40-es éveiben járó grófi családból származó hölgy, akinek az államosítás után semmije nem maradt, a puszta életén és szerelmének emlékén kívül, aki szeme láttára lőtte szájba magát, és aki azonos a fent említett ávós tiszttel. Máriát az ÁVH kétszer tartóztatta le és verte, kínozta félholtra. A második letartóztatásában a szerelme az ávós tiszt is részt vett. Hogyan lehet mindezt elmesélni a fiatalembernek? Hiszen ezért látogatja meg Máriát. El lehet-e egyáltalán mesélni? És ha igen, hogyan mesélhető el abban az esetben, ha a fiatalember „viseli” apja testét, így folyamatosan emlékezteti Máriát halott szerelmére.
A két szereplő között furcsa-viszony alakul ki: kín-viszony, amit éppen a ki-és elmondhatatlanság teremt köztük, továbbá a félelmeik, szorongásaik, emlékeik egymásra kényszerítése, ami által néhány óra alatt ez a találkozás elviselhetetlenné fokozódik, még akkor is, ha a végén Mária megmosdatja, feloldozza a fiatalembert, majd otthagyja a „világ legszebb szerelmes történetével”, miután kiitta a méregpoharat és elmegy.
Az előadás nem kívánja sem kihangsúlyozni, sem kihagyni a történet történelmi hátterét, és a történelmi háttérből kinövő pszichológiai folyamatot, mely mindvégig meghatározza az előadás feszültséggócait. Példázattá kívánja növeszteni két ember tragédiáját, mely a tragédia ellenére sem nélkülözi a komikus elemeket. Példázat a szenvedésről, arról hogyan büntetjük és okozunk kínt különféle címszavak alatt egymásnak, legyen a címszó szerelem, szeretet, jogos büntetés, igazság stb. Az előadás arra is keresi a választ, hogy belsővé tehető-e Nádas Péter darabjának két tételmondata: „A kín is élvezet.” ,”Élvezni a kíntól.” És ha igen, akkor miért van szükségünk mazochista-szadista hajlamaink kiélésére?
Az epikus előadást Nádas Péter realista színpadképre, két szereplőre, és a barokk operára jellemző continuomokra írta. A Focus Műhely elképzelésében a színpadi tér előtt helyezkedik el a gondolati tér, így a nézők a fiatalember gondolatain keresztül nézhetik végig az előadást.
Az egész előadás markáns ritmusokon és ismétlődően visszatérő dallamokon mozdul el, különböző viszonyt létrehozó partnere a gondolati tér szereplőjének és a reális tér színészeinek.
A reális tér (szoba) folyamatos rádió-kommentárnak van kiszolgáltatva. Az elromlott rádió, anélkül, hogy bekapcsolnák, folyton megszólal. Híreket mond,  kabarét konferál vagy éppen lehallgatott szoba lakójának Máriának és ávós szerelmének hajdani hangjait sugározza.
A másik kommentár a zene: öntörvényű szereplő. Kéretlenül, kegyetlenül betör mind a reális, mind a gondolati térbe, és elsöpri a szereplők hangját. Teret követel magának a kritikus zenei kommentár, aki nem más, mint a rendező cinikus reflektálása az előadásra.

2007.10.24.

Fókuszban a tudatalatti

Előadáshoz kapcsolódóan | Focus Műhely

„A narratívával úgy tűnik, bajban van a modern színház. Vagy inkább: szándékosan kerüli. Nem az a legfontosabb, sőt szinte jelentéktelen. Ám a közönség ehhez még nincs hozzászokva. Az INGER-kísérleteknek is valószínűleg azért volt némileg ambivalens fogadtatása, mert nincsen benne semmiféle történet. A nézői befogadást elképesztő mértékben bolygatja, így a közönség zavarban vagy kétségbeesve vagy éppen lelkesen távozik egy-egy előadásról

Erőteljesen dolgozunk a néző elbizonytalanításán ebben a darabban – vallotta be a rendező, Benkő Imola Orsolya. Témáját tekintve a darab a „van-e olyan, hogy művészfogalom, és ez mit is jelent egyáltalán” kérdéskörrel foglalkozik. Ezt erősítendő mindvégig egy művészfigura narrálja az előadást. A nézők két kísérleti térben lezajló háromféle kísérletben vesznek részt a Focus Műhely jóvoltából.”

EX-STASIS 2007 /2, Markovics  Annamária

(idézet)

2007.10.24.

Inger PR

Előadáshoz kapcsolódóan | Focus Műhely

A Szegedi Focus Műhely 2002-ben indult útjára Benkő Imola Orsolya, a
társulat jelenlegi művészeti vezetője irányításával. Korábbi előadásaikat – Apatheatrum (készült Esterházy Péter: Búcsúszimfónia c. művéből), Mrozek: Özvegyek,
Érintésvágy, Maga például eljött ide? (készült Nádas Péter: Találkozás c. darabjából), Boguslaw Schaeffer: Kacsa - Szeged mellett nagy sikerrel
mutatták be például a Kecskeméti Katona József Színház Üzemszínházában, a
budapesti Szkéné Színházban, Pécsett, illetve a Művészetek Völgyében is. A
társulat “kutatószínház”, elkötelezetten keresi a színház legkülönbözőbb kifejezési
lehetőségeit és kommunikációs csatornáit. Kutatásuk alapja a
néző, akinek reakcióira, fizikai jelenlétére, értelmezésére, és befogadási
stratégiáira számítanak előadásaik alatt.

Előadásuk a bennünket érő mindennapi ingerek tömegének hatására történő
immunitás társadalmi - a személyt és a közösséget egyaránt érintő -
problémájára hívja fel a figyelmet, és egyben tiltakozik is ellene. Ezért felvállalja a provokáló, idegesítő, nemtetszik, nemértem előadás- címkéket. Így az INGER-kísérletek kalandozás e problémakör mentén a kísérleti színház és a pszichológiai kísérletek határmezsgyéjén.

A közönség speciális helyzetbe kerül, hiszen nem egyszerűen színházi nézőkként, hanem kísérleti alanyokként - 2 különböző kísérleti térben megvalósuló- 3 tematikus kísérletben vesznek részt.
Az első kísérleti tér 1-es kísérlete a mindennapi tapasztalásainkra hatást gyakorló sűrű ingerközeg mechanizmusát vizsgálja.
Az első kísérleti tér 2-es kísérlete részben ingermegvonásos kísérlet, hiszen a résztvevőktől meghatározott időre megvonnak minden ingert, így sötétben töltik a kísérlet ezen szakaszát. Másrészt a 2-es kísérlet az ingermegvonás következtében kialakuló csoportkohézió szintjét és minőségét is vizsgálja.
A második kísérleti térben történik a 3-as számú kísérlet ahol a kísérlet alanyait nem mindennapi, álomszerű, a tudatalattit stimuláló, különleges hangzású és látványú ingerek érik.

2007.10.24.

INGER-kísérletek – Színlap

Focus Műhely: INGER-kísérletek | Focus Műhely

45’

Szereplők:
Czene Zoltán
Daruné Péterffy Andrea
Kondász Rózsa
Seres István

Ének:
Szegedi Anna
Az előadásban hallható a Sziámi együttes Fogjad már meg! c. száma

Fények:
Szabó Gábor

Rendező:
Benkô Imola Orsolya

Az előadás a bennünket érô mindennapi ingerek tömegének hatására bekövetkezô immunitás társadalmi – a személyt és a közösséget egyaránt érintô – problémájára hívja fel a figyelmet, és egyben tiltakozik is ellene, s ezért felvállalja a „provokáló”, „idegesítô”, „nem tetszik”, „nem értem” elôadáscímkéket. Az INGER-kísérletek kalandozás e problémakör mentén a kísérleti színház és a pszichológiai kísérletek határmezsgyéjén. A közönség speciális helyzetbe kerül, nem egyszerűen színházi nézőként, hanem kísérleti alanyként három tematikus kísérletben vesz részt.

Inger PR (leíró szöveg)
Fókuszban a tudatalatti
INGER-kísérletek - kritika

KÉPGALÉRIA
[gallery=10]

2007.10.24.

KACSA - Kritika

Előadáshoz kapcsolódóan | Focus Műhely

Nem kacsa!

Boguslaw Schaeffer: Kacsa
Szegedi Focus Műhely

Találós kérdés: hány olyan drámaírót tud megnevezni, aki színpadi karrierje mellett komponistaként, zeneelméletészként és grafikusként is nevet szerzett magának? A szerzők felsorolása feltehetően nem tölt meg oldalakat. Egy internetes forrás – nem is biztos, hogy túlzón – egyenesen odáig megy, hogy a nyugati civilizáció történetében egyetlen ilyen alkotót ismerünk. Az 1929-ben született Boguslaw Schaeffer eddigi életművét érdemes
címszavakban áttekinteni: több mint negyven színdarab szerzője, közel húsz kötetet publikált a modern zenéről, emellett négyszáznál is több zeneművet jegyez szerzőként, köztük szimfóniákat és operákat. Schaeffer helyzetének pikantériája, hogy muzsikuskörökben kizárólag zenei munkásságát ismerik (el), míg a színházi szakma szinte csakis jelentékeny kortárs drámaíróként tartja számon. A szemellenzős látásmód ellen Schaeffer közvetett módon maga tiltakozik, amikor arról beszél, hogy mint drámaíró a komponistaként nyert tapasztalatait igyekezett átültetni a színház világába. Zeneszerzőként a lengyel kísérleti zene egyik atyjaként tartják számon, aki a hatvanas évek eleje óta híres olykor extrém zenei próbálkozásairól. A darabírás mintegy véletlenül csatlakozott főtevékenységéhez: sokáig kikapcsolódásképpen, szigorúan az asztalfióknak rótta sorait. Egyes működési területei között a szigorú határ megvonása már csak azért is nehézkes, mert több olyan művét ismerjük, amely a zenei kompozíció, a szöveges színház, valamint a gesztusalapú teatralitás elegyét kívánta megteremteni. A zenei szerkesztésmód színpadi művei esetében az értelmezés egyik, ha nem a legfontosabb kulcsát jelentheti.
Így van ez a tizennyolc jelenetből álló, Kacsa című groteszk metakomédia esetében is. Precíz szerzőnk az egyes jeleneteket zenei tempójelzésekkel látta el, megkönnyítve (vagy inkább megnehezítve?) a rendező dolgát. A szerző által meglehetős lényeglátással színházi kollázsnak nevezett munka ugyan időnként felkerül kisebb-nagyobb hazai társulatok repertoárjára, közismertnek mégsem mondanám. Legutóbb az egyelőre arculatát kereső, szegedi kötődésű Focus Műhely fiatal társulata mutatta be – kis híján hozzátettem, hogy parádés szereposztásban. Az érkezéskor a kezünkbe nyomott szórólap máris megtéveszt: one-man show-ról beszél, miközben már a nyitójelenetben hárman vannak a színen. És hogy a három színész hány szerepet játszik el a szűk másfél óra alatt, arról végképp nem mernék nyilatkozni. A folyamatos reflexió, a saját (színpadi és civil) szerepekre, valamint a másik két közreműködő létezésére, személyiségére való reagálás, no meg a teremben jelenlévő közönséggel történő szüntelen kapcsolattartás hajszolja egyre őrültebb fordulatok felé a nem létező történetet. Valódi narratíva nincsen, az előre beharangozott témát, miszerint a szereplők annak a megfejtését keresik, mitől lesz a showman showman, bízvást érthetjük jóval tágabban. Schaeffer darabja a színpadi lét magyarázására törekszik játékos-ironikus formában, szakmabeliek és civilek, színészek és nézők számára egyaránt könnyen emészthető módon.
A rendező, Benkő Imola Orsolya komolyan veszi a darabból világosan kiolvasható szerzői instrukciót: (itt) a színész a legfontosabb! Messzemenőkig hagyja tehát a három játszót érvényesülni. Nehogy félreértsük – nem a rendező ötlettelenségét vagy (az ő esetében korai) kiégettségét minősítő ’színészszínházat’ hoz létre. Apró, delikát ötletek, diszkrét, de pengeéles megoldások színesítik az aktorok színpadi létezését. És segítik is őket meg a nézőket. A születése körülményeit, apjával kapcsolatos élményeit fontoskodva elmesélni igyekvő showman evidens módon nyúl Esterházy Péternek a hasonló témát száz oldalakon taglaló Harmonia Caelestiséhez, vagy a tiltott olvasmány után kutakodó, Kafka-regényből szalajtott titkos ügynök tudálékos képpel böngészi a telefonkönyvet és így tovább. A szegedi Bábszínház színpadának méreteiből adódóan parányi fekete dobozban játszanak a színészek, körülöttük-fölöttük néhány könyv himbálózik damilra fűzve. Nincs is szükség egyéb jelzésre, a tér kellően megfoghatatlan a nagy ívű elméleti probléma fejtegetéséhez, miközben a szükséges pillanatban villámgyorsan bír konkrét lenni.
A teoretikus felvetés pedig így hangzik: mi történik a színésszel a színpadon? Könyvtárnyi szakirodalom sem tud meggyőző válasszal szolgálni e kérdésre, a félelmet és lehetetlent nem ismerő Showman azonban vállalkozik a válasz megadására. Aki tudja, csinálja. Aki nem tudja, tanítja. A kettő együtt nem megy: hősünk már az első lépések megtételekor kudarcot vall, ám ügyefogyott csetlése-botlása egyrészt szeretetre méltó, másrészt kivételesen röhögtető élmény. Az előadás végére talán már meg is feledkezünk róla, hogy az egomán Showman kezdetben önnön élettörténetén keresztül igyekezett feltárni saját működési mechanizmusát. „Arra kérnek, hogy csak és kizárólag magamról beszéljek, s az én szépséges hivatásomról, a showmankedésről, én meg valami idióta drámai viszontagságokba bonyolódom.” Időbe telhet, míg leesik a tantusz: az önként vállalt, szórakoztató pokoljárás értünk, nézőkért (is) zajlik. A folyamat, az úton levés, a makacs kérdezés, a csupa nagybetűs JÁTÉK válik a hol hosszabb, hol rövidebb (ál)filozófiai szösszenetekkel, szóviccekkel és az abszurd humor legjavával gazdagon fűszerezett szöveg főszereplőjévé. (Az alapanyagon alig változtattak, a néhány pontosítás, átgondoltan beillesztett aktualizálás csak frissebbé tette az előadást.) Ha már játék, akkor azt illik komolyan venni: a jelenetek (látszólag) ötletszerűen kezdődnek és végződnek. Rendre akkor szakadnak meg, amikor – a hagyományos színházi elvárások felől nézve – épp kezdenének izgalmasabbra fordulni.
Az előadás attól lesz kirobbanó erejű, hogy a rendező és három színésze az elsőtől az utolsó pillanatig magabiztosan egyensúlyoz a ráció jéghideg és a téboly nevetséges világa, a filozofikus-transzcendens és a földhözragadt hangvétel között, a realizmus és a szürrealizmus vékonyka határvonalán. A Showman szerepében Seres István. A fiatal színész színpadi teljesítménye minden elismerést megérdemel: a hangszálait, a mozgását, a gesztusait, a mimikáját játszi könnyedséggel szabja formára nem csupán jelenetről jelenetre, de egyik másodpercről a másikra. Ezerarcú gumiember, akit kizárólag a közönség szeretete éltet. S a publikum hálás is neki kivételes kunsztjaiért, szuggesztív jelenlétével eleve megnyerni látszik a csatát. A másik két szereplő méltó partnere Seresnek. Pap Erika és Balog József mindvégig kivételes alázattal működik közre. Ha kell, a fiú fiktív szüleit alakítják, máskor a hálátlan közönséget vagy a féltékeny szaktársakat. Takkra váltanak személyiséget és hangulatot, és amikor kell, képesek észrevétlenül beleolvadni a sötét háttérbe.
Az abszurd humor a biztos pontjait veszített világban már önmagában nyerő választásnak tűnhet. Csak kevesek tudják azonban megmutatni egyszerre a könnyen elviccelhető felszínt és a mélyben felcsillanó értelmet. A szegedi Focus Műhely előadása ebbe a szűk elitcsoportba tartozik.

Jászay Tamás